VII. rész: Közel a szakadék széléhez

~Ugyanakkor~ { Lottie szemszöge } -Szia Lottie-kám! Magyarázd csak el nekem, mi történt?- kérdezte Anya ahogy beszálltam a kocsiba. -Szia! Mara néni elájult.- szálltam be Anya mellé. -És te mit kerestél mellette? Miért akartál bejönni vele a kórházba?- Fenébe. Telibe a közepébe. Gondoltam h. kapok most egy jó adag kérdésáradatot, de nem vagyok benne biztos h. sírás nélkül tudnák rá válaszolni... -Hát èn vettem észre h. elájult. Mert úgy éreztem tartozok neki ennyivel.- -Miért más nem volt a közelben? Mit kerestetek ti ketten elhagyatott helyeken?? Miért tartoznál neki ennyivel? A tesi tanárod, nem az anyukád, Lottie!- -Nem volt más a közelben, ketten beszélgettünk. Mert miattam ájult el. Anyuuu! Tudom!- -Lottie miért miattad ájult el? Leütötted? Kötve hiszem.- -Mert megbántottam.- -Jó vicc. Egy ilyen miatt eljátsza a hattyú halálát? Lottie gyanús nekem ez a nő... Mi van köztetek?- -Anyu mi van veled? Milyen összeesküvés elméleteket szőttél? Jóba vagyunk, ennyi.- -Lottie van ennek bármi köze ahhoz h. az igazgató behívott holnapra valami ügy kapcsán amiben te vagy elvileg az áldozat?- kérdezte Anya és megállt bennem az ütő. Micsoda?! Viola mégis kikotyogta? Most mit tegyek?! Jaj Istenem! Falazzak, ne falazzak?! -Látom ez elgondolkoztat.- jegyezte meg Anya és olyan volt mintha szíven szúrtak volna. -Lottie-kám azt ugye tudod h. én bármikor meghallgatlak és most is örülnék ha igazat mondanál nekem..- -Anyu nem tudom miről beszélt az igazgató.- mondtam és könnyes lett a szemem. -Lottie akkor miért sírsz?- -Mert szeretem, mert nagyon szeretem! És fáj nekem látni ahogy kikészíti magát!- fakadtam ki és zokogva borultam az ülésre. -Lottie-ka mit jelent neked ez a nőszemély? Te érzel valamit iránta?!- -Igen Anya érzek. Szeretetet. Hát miért nem lehet ezt megérteni?!- -Mert azok alapján amit az igazgató mondott, nem úgy tűnt mintha lenne okod rá h. szeresd.- -Anya nem csinált velem semmit.- -Majd akkor falazz neki ha bárki is megkér rá. Lottie várom a válaszod. Mi-fo-lyik-köz-te-tek?!- -A víz.- -Ne butáskodj. Tudod mit? Visszamegyünk és megkérdezzük tőle. Ha pedig ő is ilyen jól hazudik a szemembe mint te, akkor majd szépen örülhettek egymásnak. De nem sokáig mert holnap az igazgató megmondja az igazat.- -Soha nem tudhatod h. erre célzott-e az igazgató.- sziszegtem a fogaim között és előre féltem az ezt követő eseményektől. ~15 perccel később~ Visszakanyarodtunk a kórház parkolójába.. Úgy tűnik gyakori vendégek leszünk amíg Mara néni bent van. -Jó napot, egy beteget keresünk.- mondta anyu a recepciósnak. -Jó napot, gondoltam. Hogy hívják?- kérdezte mogorván a recepciós. -Mara, nemrég hozták be.- -Teljes neve?- -Tessach Marianna.- mondom. -Köszi. Nos...igen megvan. Bevitték az intenzív osztályra.- -Micsoda?- kérdezem és kihagy a szívverésem. -Olyan negyedórája. A gép azt írja kómában tartják.- -Mondja mi történt?- kérdezi anyu látva h. nekem alig van erőm talpon maradni. -Azt sajnos nem tudom megmondani.- -Hol van az intenzív osztály?- kérdezi anya. -Az első emeleten. De nem hiszem h. beengedik oda Önöket. A családtagjuk? Vagy a rokonuk? Netán a kislánya anyja?- kérdezget a recepciós. Egyik sem. Sokkal több annál. -Öö miért?- -Mert legalább családi kapcsolatban kell állniuk vele ha azt akarják h. legalább messziről láthassák.- -Lottie keresztanyja.- mondja anyu és meglepődök. Ez rendes volt tőle. -Na akkor talán lesz esélyük. Persze ne felejtsék el megosztani ezt az orvossal is. Na viszlát!- -Lottie gyere. Na most aztán szépen elárultam magam... Nemrég még hányingerem lett a gondolattól h. egyáltalán ismered, most meg ismeretlenek előtt mondom h. a keresztanyukád. De kicsim mondd csak jól vagy? Rettenetesen sápadt vagy.- -Nagyon köszi anyu. Jól vagyok csak kicsit megviselt a hír. Nem gondoltam h. ez lesz belőle.- mondom és a mondat végére sírva fakadok. -Na jól van semmi baj Lottie-kám! Hipp hopp rendben fog jönni figyeld meg!- -Anya te ezt nem érted. Neki a lelkében van baj.- -Na akkor meg majd meggyógyítod. De azért ne áldozd fel magad miatta!- -Késő.- suttogom és a falnak dőlök.