~30 perccel később~
{ Mara szemszöge }
Mi ez a pittyegés? Miért érzem úgy mintha oda lennék kötve valami ágyhoz? Miért érzem úgy mintha valaki fogná a kezem? Kinyitom a szememet. Jól éreztem. Mindenhol csövek lógnak ki belőlem. Mi történt? Arra emlékszem h. utoljára Lottie arcát látom magam előtt, de aztán mi történt? Valaki tényleg szorongatja a kezemet. Valaki akinek jéghideg a keze.. Te jó Ég! Ez Lottie!!! A szívem hevesebben kezd verni, a masina gyorsabban pittyog. Ezek szerint a szívem ütemét mutatja?
-Mara néni!!! Mara néni hallasz engem?- szólal meg Lottie ahogy észrevette h. nyitogatom a szemem.
-Hallak Lottie-kám. De mi ez az egész?- nézek rá és kétségbeesek sápadt tekintete láttán.
-Lottie jól vagy?-
-Persze Mara néni! Szóval emlékszel arra h. elájultál? Na akkor az igazgató kihívta a mentőket és behoztak téged körülbelül egy fél órája.-
-Aha, értem.- eszembe jutnak az emlékek. Lottie-val csúnyán összevesztünk. Eléggé megbántott. De most mégis itt ül és sápadt arcocskája félelmet tükröz, jéghideg kezének szorítása olyan mintha soha nem akarna elengedni.
-Mara néni sajnálom amit mondtam!-
-Semmi gond Lottie-kám, igazad volt.-
-Ne, Mara néni ne mondd ezt. Nem volt igazam. Egyáltalán nem volt.-
-Felébredt asszonyom?- jön be a szobába egy feltehetőleg orvos.
-Igen.-
-Örülök neki. Látja a kislánya mindenképp ragaszkodott hozzá h. Önnel lehessen.- mondja és Lottie-ra nézek. Elpirul, szorít egyet a kezemen, és leesik a stantusz. Ezek szerint azt hazudta h. az anyukája vagyok csakhogy velem jöhessen. Istenem, ugye csak álmodom?
-Igen, nagyon szeretem a kislányom, igazán rendes tőle.- mondom. Lottie megkönnyebbül.
-Kérem most egy pár percre mégis hagyja el a szobát, meg kell vizsgálnom az anyukáját.-
-Várj Lottie-kám! Csak egy percre gyere közelebb. Szeretlek Kincsem!- mondom és megpuszilom Lottie arcát.
-Én is Mami.- mondja és megdobban a szívem. Csak az a fránya pittyogás ne buktatna le folyamatosan..!
Az orvos mosolyog. Lottie kimegy.
-Hát igen a gyerekénél nincs nagyobb áldás egy ember életében..- szólal meg mosolyogva és hirtelen eszembe jut minden. Te jóságos Isten! A valódi gyerekeimmel vajon mi van?! Már biztos kétségbe vannak esve!
-Doktor úr nekem hamarosan mennem kéne.- mondom.
-Persze asszonyom amint tudjuk elengedjük.-
-De ugye este már otthon lehetek?-
-Hát az attól függ. Most pedig kérem ne mozogjon megmérjük a vérnyomását.-
-Nos nekem úgy tűnik nem kell estére maradnia, minden rendben van.- mondta az orvos miután megvizsgált.- Konzultálok a többiekkel és amint megegyeztünk szólok Önnek. Kis türelmetüket kérem.- mondta és kiment.
-Bemehetsz kislány, megvizsgáltam az anyukád minden rendben van vele.- hallottam kintről.
*Lottie-kám ugye bejössz?*
-Ó az szuper, köszönjük.- mondta Lottie és bejött. *Hála az Égnek!*
-Lottie drágám nagyon köszönöm h. elkísértél.- szólaltam meg.
-Nagyon szívesen.- válaszolt.
Pár percig néma csönd telepedett a szobára, Lottie velem szembe ült egy széken. *Jaj Mara most mi lesz veled? A pasidat elküldted, a szeretődet nem szereted, a gyerekeidet elvették tőled, az egyetlen biztos pont az életedben itt ül előtted mit sem sejtve arról h. mennyire-mennyire szereted. És azok ellenére is kiállt melletted, h. folyamatosan bántottad. Jaj Mara mit csináltál?!*
-Ja amúgy hogy érzed magad?- törte meg a csendet Lottie.
-Őszintén? A lehető legrosszabbul.- válaszoltam.
-Jaj. Mid fáj?- kérdezte Lottie, de szerintem érezte h. nem ilyesmiről van szó.
-A szívem. Az pont elég, nem?- kérdeztem könnyező szemekkel és úgy éreztem a világ dőlt össze körülöttem.
-Mara néni mi történt?- kérdezte Lottie.
-Elvették a gyerekeimet. A pasimat elküldtem. A szeretőmet nem is szeretem. És az egyetlen embert aki a legtöbbet jelenti számomra nap mint nap bántottam. Romokban hever az életem. És nem azért mert elkapott valami tinédzser depresszió. Hanem mert nekem végem.- mondtam és patakokban folyt a könnyem. Lottie láthatóan meglepődött. Csodálkozva meredt rám. Oh csak tudnám min gondolkozott!
-Hát ezt nagyon sajnálom. Mara néni tudok segíteni valamiben?-
-Lottie te vagy az a személy! Hát nem érted?! Téged bántottam minden nap! Te jelented nekem a legtöbbet! Érted?!- fakadtam ki. Egy éve bennem volt, most már eljött az ideje h. az illetékes is tudjon róla.
Lottie döbbenten mered rám. Nem tudom a sokkoló hír vagy inkább a hirtelen kifakadásom döbbentette le jobban.
-Bocsánat. Ezt nem kellett volna.- mondtam.
Megszólal egy dallam. Valakinek csörög a telefonja. Imádkozom h. ne Lottie-é legyen, de nem jött össze.
-Felvehetem?- kérdezi Lottie.
-Persze.- válaszolom.
-Szia Anya!- mondja a telefonba. Jaj ne. Lottie-nak is van igazi anyukája. Hogy fogom az anyukájának ezt kimagyarázni ha számonkéri tőlem?!
Lottie int h. egy perc és visszajön. Egyedül maradok a gondolataimmal.
*Bátor vagy Mara, nagyon bátor. Csak jönne már vissza Lottie. Francba. Ez a buta hívás a legjobbkor érkezett. Most aztán izgulhatok h. Lottie mit is szól ehhez a vallomásomhoz.*
Pár perc múlva Lottie végre visszajön.
-Mennem kell, Anya hamarosan megérkezik a kórház elé.- mondta az ajtóból.
-Várj! Lottie kikísérlek.- válaszoltam.
-Biztos h. ez jó ötlet lenne? Szerintem nem kéne nagyon piszkálni ezeket a csöveket.- aggodalmaskodott Lottie.
-Nem probléma.- mondtam és megnyomtam az ápolónő hívó-csengőt.- Mindjárt leszedetem.-
-Mara néni inkább feküdj vissza, az lesz most a legjobb.- válaszolja Lottie.
-Miben segíthetek?- toppan be az ápolónő.
-Leszedné ezeket a csöveket rólam?- kérdezem.
-Előbb meg kell kérdezni a doktor úrt h. megengedi-e. Máris megkérdezem.- válaszol a nővérke. Francba, francba! Ez nem is lesz olyan egyszerű művelet.
-Mara néni mennem kéne. Anya ideges lesz. Már így is kihúztam a gyufát.-
-Lottie ne menj! Mindjárt én is mehetek. Várj meg kérlek.- mondom könyörögve. Hol van már ez a hülye ápolónő?!
-Haló? Szia Anya! Rendben megyek. Szia.- beszél a telefonjába Lottie.
-Mennem kell. Öö szia Mara néni!- mondta Lottie majd tétovázott egy darabig h. hogyan is köszönjön el tőlem, de végül egy sima integetés lett belőle. Majd kisétált.
-Szia.- suttogtam a párnámba majd rám tört egy újabb idegroham. Miért nem tudott még addig maradni amíg megbeszéljük ezt a dolgot?! Kerülni akarja a témát?! Most hogy meg tudta, utálni fog?!
-A doktor úr szerint nyugodtan levehetem.- jött be a nővérke.
-Arghhhhhh menjen most már a ....-ba!! Csak annyit kérnék h. hagyjon engem békén, rendben?!?- üvöltök a nővérre.
-De most már meg tudom szabadítani ezektől a csövektől.- erőszakoskodik tovább és elkezdi kibogozni a karom lévő csöveket. Pechére..
-Váá hagyjon békén! Ne érjen hozzám! Érti?!?!- kiabálok magamból kikelve.- Mindent elrontott!!!! Mindent!!!!- kiáltottam és kitépem a kezem a nővér karjaiból. A cső kiszakad a kezemből, valami piros folyadék ömlik a takarómra. Egyre csak ömlik, ömlik a nővér pedig dermedten nézi a karomból fröcskölő véráradatot.
-Maga normális?!- kérdezi és rohan egy orvosért.
-Nem. Ön- és közveszélyes vagyok.- suttogom magam elé és újra elsötétül a világ. Hallgatom még egy darabig a vérem kopogását a padlón, majd valaki a karomba injekciót nyom és a mai napon másodszorra elvesztem eszméletem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése